A természet könyvének szekularizálódása

A természet könyvének fokozatosan szekularizálódó eszméje beleszövődött a modern kori természettudomány kultúrtörténetébe.
A természetre elődeink úgy tekintettek, mint egy Isten ujja által írott csodálatos könyvre, amely nyitva áll előttük. Ez a középkori metafora egyrészt magába sűrítette azt az intuíciót, hogy figyelmesen szemlélve a világ tarka szépségét az ember ugyanúgy Isten teremtő gondolataira bukkanhat, mint ahogy a hívő a Bibliát lapozgatva, annak emberi szerzőktől származó szavain keresztül isteni gondolatokra lelhet. Másrészt ugyanez a metafora fontos szerepet játszott a teológia és a természettudomány modern konfliktusában, amikor Galileo Galilei „a természet matematika nyelvén íródott könyvének” kutatójaként határozta meg magát, eltávolodva a Biblia könyvének beszűkült látókörű kutatóitól.
Gróf Széchenyi István 1841-ben a következő szavakkal fejezte ki csodálatát a libernaturae-nak[1], vagyis a természet könyvének – a hozzáértő olvasó számára szerinte oly nyilvánvaló – nagysága előtt: „ugyan nem szól-e a legkisebb virágtul kezdve a csillagok dicső seregéig minden legvilágosabban hozzánk; nem olvashatjuk-e a természet oly könnyen olvasható írásában, hogy okvetlen a legfőbb szellemi értelem, és egyedül ez kormányozhat mindent a világi egyetemben; nem szól-e, nem mutatja-e ezt világosan azon szózat, azon írás, [mely] bölcsebbé teheti az embert, mint hosszú évek négy fal közé szorított iskolái, mint egész könyvtároknak véres verítékű szorgalommal kikutatott kincsei, mik mindannyi holt betűk” – s a szerző a folytatásban még kétszer visszatér „a nagy természet írására”, melyet értő módon kell „olvasni” és „kibetűzni”.[2] Egy esztendővel később, 1842-ben Vörösmarty Mihály egy epigrammában foglalta össze a középkori természetfilozófusok gondolatvilágában egykor főszerepet játszó libernaturae eszme lényegét: „A természet örök könyvét forgatni ne szűnjél: / Benne az istennek képe leírva vagyon.”[3]

Kozmikus dialógus

Mielőtt Széchenyi és Vörösmarty emelkedett szavait csupán a romantika divatáramlatainak számlájára írnánk, érdemes tudatosítanunk, hogy egy olyan gondolat bukkan itt újra felszínre, amely egykor alapvető hatással volt a nyugati eszmetörténetre, és amely meghatározó szerepet játszott már a modern tudomány fogantatásánál: történetének 13. századi kezdeteinél.

Az első egyetemek 12–13. századi kialakulásának korában, a libernaturae / creaturae látásmód jegyében fogant Assisi Szent Ferenc Naphimnusza is (1224), amely költemény az égi szférák éteri anyagból megformált teremtményeit (nap, hold, csillagok) és a földi világot alkotó négy elemet (tűz, víz, föld, levegő) egyaránt az ember Istennel folytatott kozmikus dialógusába illesztette bele. A libernaturae középkori eszméje valójában az első keresztény évezred általánosan elterjedt „logosztanából” sarjadt. XVI. Benedek pápa az „Ige szimfóniájáról” szóló tanításként foglalja össze és idézi fel a keresztény hagyománynak ezt a kétezer éven keresztül folyamatosan jelen lévő áramlatát, amely eszmetörténeti áramlatnak alig lehetne túlbecsülni a nyugati civilizáció fejlődésére gyakorolt hatását.[4] A logosztan szerint a kozmoszt a semmiből megalkotó isteni Gondolat (a Logosz) úgy tartja létben a teremtmények világát, mint ahogy egy fa szertefutó, de mégis összetartozó ágai hordozzák az énekesmadarak vidám sokaságát, amelyek aztán gyönyörködtetnek minket a muzsikájukkal.[5] Minden bizonnyal a libernaturae-t kutató középkori természetfilozófusoknál (pl. Buridanusnál) kell keresni annak kulcsát, hogy az ókori görögök kozmológiai ismeretanyaga, amely az antik világban ugyanúgy meddő maradt, mint a középkori iszlám civilizációban, miképpen lehetett a keresztény nyugaton a 16. századtól felgyorsuló tudományfejlődés kiindulópontja.

Ez a Szent Ferenc korának természetfilozófusai számára még eleven dialogikus-szakramentális létélmény kitörölhetetlen nyomot hagyott a kulturális emlékezetben. IlyaPrigogine (1917–2003) Nobel-díjas fizikus – Az új szövetség című könyvében[6] – az ember és a természeti valóság között fennálló dialógus átalakulásában, újfajta folytatásában jelöli meg a kapcsolatot a nyugati civilizáció kezdeteinél alapvető szerepet játszó libernaturae gondolat és a modern tudományosság között. Prigogine szerint a modern ember már elvesztette annak lehetőségét, hogy egy személyes kapcsolat intuitívabb keretei között kapcsolódjon a természethez: arra van ítélve, hogy a matematika nyelvén, kísérleteken keresztül faggassa a természet személytelen rejtvényét, vagy hogy átadja magát a természet iránti szubjektivista rajongás érzelmi viharainak. A harmadik út dialogikus „ontológiáját” a modern kultúra mintha megtagadta vagy elfelejtette volna. Prigogine így felfogott absztrakt „párbeszéde” valójában csupán monológ, a régi ember által egykor naivan komolyan vett létközösség és transzcendentális kommunikáció utáni nosztalgia, amiből a létének teljes felelősségét magára vállaló modern ember az élet értelmének illúzióját képviselő „metanarratívák” megalkotásával próbált kitörni.

Széthasadt szférák

A társadalmi képzetek mélyebb rétegeiben bekövetkezett drámai átalakulás eredményeként a korábban egységesnek megélt „kozmosz” széthasadt a fizikai valóság „objektívnak” és a humán valóság „szubjektívnak” tekintett szféráira[7]. A két szféra közötti táguló törésvonalat már csak a matematika látszik áthidalni, mint ami a „természet nyelveként” ver hidat az emberi gondolkodás legtisztább formái és az empirikus univerzum működése közé. A modern tudomány embere – mindmáig érdemi magyarázat híján – elcsodálkozva áll meg a furcsa tény előtt, hogy míg a matematikát – bizonyos történelmi feltételekhez kötött – kulturális konstrukciónak kell tekintenünk, az ember matematikai tevékenysége mégis a legnagyobb és a legkisebb léptékekben is képes elegáns törvényszerűségekbe foglalni az univerzum viselkedését. Ha ez csak az ember hétköznapi világának mérettartományában valósulna meg, azt talán be lehetne tudni az evolúciós érdekek érvényesülésének. De vajon milyen ősi evolúciós hatás magyarázhatná azt, hogy a 20. század második felében a sok milliárd fényéves méretekben érvényes makrofizika, továbbá az elemi részecskék ettől radikálisan különböző mikrofizikája, valamint a Homo sapiens matematikai intelligenciája és esztétikai érzéke váratlanul egymásra talált?[8] Az egymástól filozófiai értelemben látszólag eltávolodó alany és tárgy e váratlan matematikai-logikai megfelelősége megválaszolatlan kihívást jelent, és ez a kihívás a kulturális alapok árnyaltabb újragondolására ösztönöz.

A vallási és a természettudományos gondolkodás egyaránt kultúránk részét képezi, így az emberi kultúra közvetítésével ezek szervesen kapcsolódnak is egymáshoz. Ezért a teológiai racionalitás és a természettudományos racionalitás feszültsége, illetve párbeszéde kultúrtörténeti problémaként jelentkezik. Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy e két terület bonyolult interakciós jelenségeit teljességgel csak kultúránk történeti változásainak, fejlődésének horizontján érthetjük meg: a vallástörténet és a tudománytörténet közvetlen hatással van egymásra.[9]

A libernaturae középkori gondolatkörének lassú szekularizációja olyan változási folyamatokat indított el, amelyek végül a logosztan ősi forrásvidékeire irányították a figyelmünket. A dialogikus-szakramentális szemlélettel kapcsolatos változások horderejét itt csak egyetlen példával tudjuk érzékeltetni, amely azonban a természettudomány és a teológia mai párbeszédének a magvát érinti.

Fúzió és feszültség

Ez a példa a „létezők hierarchiájának” és az „evolúciós elvnek” a világképi fúziójára és feszültségére mutat rá, mint amelyben a fent leírt folyamatok kicsúcsosodnak. A létezők hierarchiájának kultúrtörténetileg igen jelentős eszméje azt a vallástörténet teremtéselbeszéléseiben megalapozott és hétköznapi szemléletünk számára természetes igazságot fejezi ki, hogy a tárgyi és a szellemi létezők vagy akár egy növény és egy állat között is bizonyos létminőségben jelentkező fokozati különbség van. A világegyetemről alkotott természettudományos képünket átjáró evolúciós elv pedig azt jelenti, hogy minden dolog, ami ma jelen van, csak időlegesen létezik: a múltnak egy pontján még nem létezett, a jövő egy pontján már nem fog létezni; és akár a dolog kialakulása, akár az eltűnése a világfolyamat szerves részének tekintendő. Milyen természetfilozófiát feltételez egy olyan világkép, amely ezt a két elvet egyszerre kívánja érvényesíteni? És vajon mélyebb elemzésben egymáshoz illeszthető-e egyáltalán a létezők hierarchiájának a vallási szemléletünk számára annyira természetes eszméje és a természettudományos racionalitás sokrétűen igazolt evolúciós elve? Ezt a „modern apóriát” és a kérdés feszültségektől sem mentes kulturális fogadtatását most nem szükséges mélyrehatóan elemeznünk: azt máshol már megtettük, miközben a pozitív válasz mellett tettük le a voksunkat.[10] De vajon a libernaturae-nak, a természet könyvének az újszerű és dinamikus kortárs megközelítése több vagy kevesebb csodálkoznivalót hagy-e számunkra, mint az előző korokban? Mondhatja-e még korunk matematikai fizikusa Széchenyi István gróffal – aki mellesleg jó barátja volt a dialogikus-szakramentális természetszemléletet képviselő ferences Albach Szaniszlónak –, hogy „nézzük a nagy természetet; nézzünk […] a csillagvilágba, és mit fogunk ott tapasztalni? A legnagyobb egybehangzást!”

A szerző Bagyinszki Péter Ágoston OFM, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola adjunktusa.

Jegyzetek
[1] Vö. Rebecca Gould: Book of Nature, inBron R. Taylor (ed): The Encyclopedia of Religion and Nature, vol. 1., Continuum, London – New York, 2005, 210–211. Ez a tanulmány alapvető eligazítást nyújt a libernaturae gondolatkör történetét és mai relevanciáját illetően.
[2] Széchenyi István: A kelet népe, Pest, 1841. Az idézetek megtalálhatóak az első kiadás 175., 176., 177. és 165. lapján.
[3] Vö. Lukácsy Sándor: Egy irodalmi végállomás, Tiszatáj 47 (1993/3) 30–36. Ez a tanulmány a magyar irodalomtörténet horizontján tekinti át a libernaturae gondolatkör felbukkanásait.
[4] XVI. Benedek pápa: Verbum Domini, 7.
[5] Vö. LarsThunberg: Man and thecosmos. The vision of St. MaximustheConfessor, St. Vladimir’s Seminary Press, Crestwood (NY), 1984, 139. A görög logoiszpermatikoi és a latin rationesseminales kifejezéseket – a szövegösszefüggéstől függően – keresztény szerzők egyaránt használták „alapítóelvek”, „igemagvak”, „gondolatcsírák” és „értelemszikrák” jelentéssel, az isteni teremtő gondolat transzcendens-immanens jelenlétére utalva.
[6] Ld. ILYA PRIGOGINE – ISABELLE STENGERS: Az új szövetség. A tudomány metamorfózisa, ford. Dévényi Levente, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995.
[7] Vö. Charles Taylor: ASecularAge, Harvard UP, Cambridge (MA), 2007. Ennek kivonatolt ismertetéséhez lásd Bagyinszki Ágoston: Hogyan járulhat hozzá a ferences intellektuális hagyomány a „reáliák” és a „humaniórák” összebékéltetéséhez?, ActaPintériana 1 (2015/1) 5–14.
[8] Vö. Wigner Jenő: A matematika meghökkentő hatékonysága a természettudományokban, inRopolyi László (szerk.): Wigner Jenő válogatott írásai, ford. Györgyi Géza – Szegedi Péter, Typotex, Budapest, 2005, 151–178.
[9] Vö. Max Seckler: A teológia a tudományok között, in Bagyinszki Ágoston (szerk.): A hitvallástól a teológiai megalapozásig, L’Harmattan – Sapientia Hittudományi Főiskola, Budapest, 2014, 164–176.
[10] Vö. Bagyinszki P. Ágoston OFM – Mészáros Lukács: Az evolúciós elv és a létezők hierarchiája. Illeszkedik-e egymáshoz a természettudományok evolúciós elve és a létezők hierarchiájának eszméje?, Sapientiana 9 (2016/1) 1–13. (http://real.mtak.hu/36629/

Kapcsolódó posztok:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.