A Lehman testvérek bukásának ötödik évfordulóján ülök itt és pötyögök a billentyűzeten. A legtöbben ezt az egyedüli eseményt tartják a hegy csúcsának, ahonnan a világ nyaktörő sebességgel csúszott le a pénzügyi világválság mélyébe (legalábbis a 2008-as modell szerint.
Ken Vekslernek, az Accumen Management igazgatójának írása.
Hogy vajon ez csak egy jelképes esemény, vagy egyszerűen csak a legközismertebb az összes közül, majd mások fogják megítélni, de az tagadhatatlan tény, hogy innentől kezdve megváltoztak a dolgok. Hogy mennyire, az megint más kérdés.
Mintha csak tegnap lett volna Pontosan emlékszem – mint egy szörnyű közhely – hol voltam és mit csináltam, amikor kirobbant a hír. Ahogy sokan mások, a fejemet rázva ültem a kibontakozó események hallatán. Hihetetlennek tűnt, hogy a korábban ledönthetetlennek, sziklaszilárdnak tűnő vár összedől, mint a szólásmondásban szereplő kártyavár a hirtelen támadt szélviharban. Újból átélve ezeket az eseményeket egyszerre jelentéktelen és behízelgő, akár a feldolgozásokat készítő zenekarok, akik a náluk jóval nagyobb kaliberű és ismertebb művészek régi tündöklését próbálják felidézni. Ha valakit tényleg érdekel a téma, akkor szeretném felhívni a figyelmet egy kitűnő munkát végző Twitter oldalra (@TBTFLive). Nekem se hajlandóságom, se türelmem nincs hozzá. Szerencsére nekik van.
A megdöbbentő bukás és annak minden következménye után néhány hónappal, egy régi barátommal ücsörögtünk, csevegtünk, diskuráltunk miközben felnőtteknek való italokat fogyasztva próbáltuk segíteni a párbeszéd folyását. Na, mármost ez a haverom egyáltalán nem mondható hétköznapi embernek. Változatos munkássága és élettörténete során sokféle feladatot látott már el: volt pedagógus, soros vállalkozó, taxisofőr, afganisztáni logisztikai szakember (Emlékeznek néhány éve az első demokratikus választásokra? Na igen, ő is ott volt), és (nem jelentéktelen ideig) határidős bróker is.
Torokszakadtából nevetni
Ahogy a beszélgetés zajlott, minden egyes korttyal lazábban jöttek a szavak, váltakoztak a témák, amíg valahogy a pénzügyi világnál és a piacon zajló eseményeknél lyukadtunk ki. Ahogy már korábban említettem, velem szemben egy sokat látott, tapasztalt, (egyszerű ember megjelenése ellenére) hatalmas intelligenciával rendelkező ember ült. Nem a legújabb tömegkommunikációs vitriolon kérődző bolond, jóval inkább egy látható, tárgyilagos és főleg racionális világképpel rendelkező valaki. Először csak halk kuncogásra késztetett, amit mondott. Aztán amikor a relevancia és pontosság megerősítése végett megismételte a kijelentését, a kuncogásom szívből jövő hangos nevetéssé változott, még a könnyem is kicsordult, ahogy a szavai vidámsága telibe talált.
Nem tudom már szó szerint idézni, de az érzés, amit a szavai sugalltak valami ilyesmi volt: „Nézd mit tettek a bankárok a világgal, amiben élünk. Kitömték a zsebeiket a hétköznapi emberek vérével, verejtékével, könnyével és életével. Elmondatlan összegű, jóvátehetetlen kárt okoztak és végül gazdagon, teljesen sértetlenül megúszták az egészet. És a legrosszabb, – kiabálta – hogy a hatóságok az ujjukat sem mozdították. Tulajdonképpen hol is voltak az egész idő alatt?”
Őszintén szólva egy bulvársajtót olvasó laikustól várnék ilyen szónoklatot (miközben szórólapot osztogat közben). Egy jobboldali konzervatív örült rádióműsorait hallgató embertől, de nem egy régi baráttól, főleg nem egy olyantól, aki (ahogy már említettem) sokáig maga is szereplője volt annak a pénzügyi világnak, amit olyan hevesen rágalmazott De akkor miért nevettem annyira? Egyáltalán nem volt vicces, amit mondott. Nem. Azért nevettem, mert egy pillanat alatt életemben először megértettem, mit is jelent a Nemzeti Lőfegyver Szövetség (National Rifle Association, NRA) fegyvertartás mellett szóló fő érve.
“Nem a fegyverek ölnek embereket. Emberek ölnek embereket.” hirdette ki együttérzően Charlton Heston számtalan NRA gyűlésen. Így van, nem a fegyverek ölnek embereket, hanem az emberek ölnek embereket. Ebben az esetben nem a bankárok tették ezt, hanem az alkalmatlan kormányzati testületek és hatóságok rendszere, akik hagyták elgennyesedni, növekedni és végül mérgező gázfelhővel és radioaktív sugárzással felrobbanni a helyzetet. A Washington Post hétvégi számában megjelent cikk még ennél is tovább megy, amit jelenleg nem tudok szemléltetni és meggyőzően elmagyarázni.
Bűnbak
Leegyszerűsítve a dolgot, a világnak szüksége volt egy bűnbakra, akit az ördögszarvas bankárok képében gyorsan meg is talált. Rendben, de mi van a nevetéssel, Lőfegyver Szövetséggel? Röviden, egy kapitalizmusnak nevezett gazdasági modellben, világban élünk, amely a legügyesebbet, leggyorsabbat, legokosabbat és legkönyörtelenebbet jutalmazza. Kerülj be elsőként, légy okosabb, dolgozz keményebben, csináld törvényesen és gyorsan, aztán szállj ki az egészből gazdagon. Ilyen világban élünk. Csak magadat csapod be, ha másképp, őszintén gondolkodsz.
És ez vissza is vezet az érveléshez, hogy ki is okozza a halált. Nem az erkölcstelenül viselkedő bankár, aki puszta önérdekből rabol és fosztogat, hanem a morálisan bizonytalan, korrupt és teljes mértékben alkalmatlan hatóságok, akik hagyják, hogy az ilyenfajta gyakorlat elterjedjen, csak azért mert egyszerűen képtelenek (vagy nem hajlandóak) lépést tartani a korral, megérteni a saját maguk által létrehozott kiskapukat (amiket nem tudtak időben bezárni), amelyek a legtöbb, ha nem az összes kárt okozták. Mivel nem képesek megérteni a látszólag maguk által létrehozott játékszabályokat, a rendőrség és igazságszolgáltatás okozza a legtöbb visszavonhatatlan kárt.
A Lehman bukása – a pénzügyi világválság kezdete – óta eltelt öt évben néhány dolog változatlan maradt. A hatóságok még mindig ijesztően lazák a méltányos és pártatlan piacok tekintetében (egyes számú bűnjel a még mindig befejezetlen Volcker szabály, amely az amerikai bankokat hivatott megakadályozni az ügyfelekből hasznot húzó spekulációkban), illetve a korrupt és erkölcstelen gyakorlatok kiiktatásában. Ami kis fejlődés történt, a legjobb esetben is változatlanul hatástalan. A szereplők jóval a szabályozás előtt járnak, mivel úgy néz ki, hogy az eszközeik és forrásaik örökre megmaradnak. A technológiába való új betörésnek köszönhetően a piacok majdnem darwini módon fejlődhetnek. Ma már rendelkezésünkre állnak a HFT-k (high frequency trading) és a pokoli zűrzavar, amely a puszta reflexológia esetéhez vezet.
Reflex
A piacokat és azok legsikeresebb szereplőit mindig is jutalmazták azért, ha gyorsabbak és ügyesebbek voltak az őket követőknél, ha olyan új hóbortokat, trendeket és eseményeket derítettek fel, amelyek sokkal gazdagabbá tették a felfedezőt is. Ami korábban kemény vesztegetés, veleszületett intelligencia és bizonyos fokú diszkréció eredménye volt, ma már nem más, mint valódi reflex. A kitekert, kusza és őszintén szólva elszúrt piacokkal az elhatárolás, amelyet a központi bankok és illetékes kormányok próbáltak elérni annak érdekében, hogy elkerüljék az újabb Lehman ügyeket, az előbb lövünk, aztán (ha egyáltalán) kérdezünk esethez vezetett.
Ha bizonyítékra lenne szükség ezzel kapcsolatban, vessünk csak egy pillantást, hogyan kereskedtek a piacok idén. Tavaly év végén kezdődött az Abenomics bevezetésével, majd tetőpontként mintha egy égő színházból menekültek volna ki, úgy rohantak a kijáratok felé, ez volt a feltörekvő piac az év közepe tájékán. De nézzük csak mi történt az amerikai állampapírral és dollárral miután a megszorítás szóba került. Mi a helyzet a rakétavetőkkel, amelyeket az Európai Központi Bank gyártott, de nem lőtt el? A lista nyilván folytatódik. A lényeg az, hogy éppenséggel egy eseményen, politikai változáson stb. való gondolkodás helyett a piac egyszerűen csak cselekszik és teszi ezt korábban nem látott igazmondással. A csordaszellem csaló és halálos, és igazán a hatalmas méret, illetve a kísérő piaci hatás, ami learatja a rengeteg hasznot.
A szabályok talán megváltoztak, de a viselkedés nem. A legszívszorítóbb az egészben az, hogy az öt éve történt események nem tettek mást, csak megélesítették a nagy fehér piaci vadászokban mindig is benne rejlő gyilkos ösztönt és reflexeket.