Miközben az állam a piacilag eleve sikeres, vagy a jövőben piacképesnek tűnő kulturális tevékenységeket szeretné inkább támogatni, a maga mögött hagyott finanszírozási űrben nem lépett senki a helyére. Nem tolonganak a művészeti pártfogók, mecénások, pedig a szakminiszter pont egy éve ilyenkor mondta, legfőbb ideje, hogy az elmúlt harminc év nyertesei felelősséget vállaljanak saját kultúrájuk fenntartásáért. De mi van, ha nem teszik, vagy nem elegen? Kire, mire számíthat ma, aki belevágna egy saját kulturális projekt megvalósításába?
Állami hátraarc
Vége azoknak az időknek, amikor „majd az állam megoldja”, mondta a kultúra hazai finanszírozására utalva egy éve ilyenkor a kultura.hu-nak nak adott interjújában Csák János, kulturális és innovációs miniszter, jelezve, itt az idő, hogy az elmúlt harminc év nyertesei értelmiségiként és vezetőként felelősséget vállaljanak saját kultúrájuk fenntartásáért, gazdagításáért. Eközben a kormány, tette hozzá a miniszter, olyan finanszírozási rendszert dolgoz ki, ahol a forrásokhoz követelmények is társulnak majd. Az állam mostantól a piacilag eleve sikeres, vagy a jövőben piacképesnek tűnő kulturális tevékenységeket szeretné inkább támogatni.
Ennek a koncepciónak bizonyára lesznek nyertesei, vélelmezhetően nem sokan, vesztesei annál többen, hiszen a szféra bizonyos részei nehezen piacosíthatók, főként a legkisebb szereplők alól húzzák ki ezzel a talajt, de az új kezdeményezések sem számíthatnak sok jóra.
Hol vannak a magyar mecénások?
De vajon ha nem az állam, akkor ki fogja finanszírozni a kultúrát?
Ami a miniszter által előre vetített jövőkép várt magyar kultúra pártfogóit illeti, bár Nyugat-Európában a mecenatúrának több évszázados hagyománya van, hiszen az itáliai reneszánsz művészei, Leonardo, Raffaello vagy Michelangelo is megrendelésre dolgoztak – főként a pápák megbízásából -, és később Mozart vagy Haydn ugyancsak hercegi, főúri udvarok felkérésére komponáltak, itthon a szakminiszter felhívása óta sem látjuk jönni a tehetős, kultúrára áldozó vállalkozók tömegeit.
És itt jön a képbe egy olyan támogatási forma – a jutalom alapú közösségi finanszírozás -, ami még szintén gyerekcipőben jár Magyarországon, ugyanakkor az eddigi tapasztalatok alapján a piac kisebb szereplői számára ez lehet a megfelelő üzleti modell projektjeik beindítására. Az első hazai Kickstarter oldalon, a Brancson zajló kampányok közül ugyanis a „Művészet, kultúra, szórakozás” kategóriába tartozó projektek futnak a legnagyobb sikerrel. Az elmúlt 6 hónapban 12 kampány érte el a kitűzött célt, a fotóalbum-kiadástól a mozifilmen át az építészeti útikönyv megjelentetéséig, az alkotások elő finanszírozására megközelítőleg 30 millió forintot költöttek a vásárlók.
Az alkotók keresik a működő megoldásokat
„Mindenki előtt ismert a kultúra területének hazai állami támogatási helyzete, ebből következik, hogy az alkotók keresik a működő alternatív megoldásokat. A közösségi finanszírozás pontosan ilyen, ráadásul egyik sikeres kampány inspirálóan hat a következőre, így egyre több kiváló ötlettel keresnek meg bennünket. Az sem mellékes, hogy az ötleteket nálunk a piac árazza be, ezért a megvalósítók sokkal elszántabbak, beleteszik a munkát nem csak az alkotói folyamatba, de többségében a termék marketingjébe is.” Erről az első magyar közösségi piactér, a Brancs alapítója, Kövesdi Gábor beszélt. Ez az az online platform, ami összeköti az ötletgazdákat a vásárlókkal, utóbbiak támogatásukért cserébe exkluzív termékekhez juthatnak hozzá.
És ez lehet akár egy fotóalbum, játékfilm-premier, útikönyv, kártyajáték, vagy verseskötet is.
A Brancson az utóbbi egy évben a TRUMPIFY ME kártyajáték, a Pictorial Collective – fotóalbum a Petőfi utcák népéről, a One More LIKE! közösségi játékfilm a „social sex” útvesztőjéről, a Bukta Imre: Műveljük kertjeinket katalógus, az album Gönci (Frühof) Sándor életművéről, a Szabad-ötletek jegyzéke egy POKET zsebkönyvben, József Attila kézírásával, fakszimile kiadásban, a CSENDES ÉJ mozifilm, a Templomséták a Balaton körül rendhagyó építészeti útikönyv, a Dobozváros – az Év Gyerekkönyve-díjas meseregényének új kiadása, a Szabadságra mentem – egy év múlva találkozunk könyv (egy alkalmazott lépései a pénzügyi szabadság felé), a Szerelmes Budapest-kötet, a VIII. Pannonhalma CAMPUS – Bee Friends CAMPUS kurzus, valamint a Tócsában dobbantok verseskötet kiadása érte el a kitűzött kampánycélt.
Pictorial Collective: a viralitás nincs magától
A Kövesdi Gábor által elmondottakat erősíti meg Bődey János, a Pictorial dokumentarista fotós kollektíva tagja, aki alkotótársaival rekord összeget, 5.1 millió forintot gyűjtött össze a Petőfi utcák népe fotóalbum kiadására.
„Az ötlet a Templomséták a Balaton körül könyv kampányból jött, amelynek során azt láttuk, hogy egy ilyen kampány nem csak egy projekt megvalósításának anyagi oldalát biztosíthatja, hanem kiváló eszköz közösség- és brandépítésre is. A projekt megvalósításához a Pictorial Collective saját forrásai messze nem lettek volna elegendőek. Próbálkoztunk szakmai szervezeteknél is, de nem jártunk sikerrel. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy a Petőfi utcák népe album létrejöhessen”, vázolta a Pictorial kiindulópontját Bődey János, hozzátéve: menet közben rengeteg tapasztalatot szereztek abban is, hogy egy ilyen kampány milyen tartalmakat és azok milyen ritmusú elhelyezését igényli. Látták, hogy a kampány egymást követő szakaszaiban milyen célcsoportokat érdemes mozgósítani, milyen a vásárlók pszichológiája, mikor kell rákapcsolni. Bődey szerint például nagyon fontos, hogy az első hét napban elérjük a célösszeg 20-30%-át, hogy az emberek érezzék a projekt életképességét. Ilyenkor érdemes mozgósítani a legközelebbi ismerősöket, szakmabelieket. A középső 30% megszerzéséhez javasolt a „sörétes puska módszerrel” minél nagyobb körben és gyakorisággal, közösségi médiában, akár Tik-Tok videóval népszerűsíteni a projektet, mellette pedig célzottan véleményvezéreket megkérni, hogy egy-egy bejegyzéssel támogassák a tartalom tovább terjesztését. Az utolsó harmadnál lényeges a kommunikációban, hogy hangsúlyozzuk: befutó van, már nem kell sok, a potenciális támogatók már egy megvalósuló projekthez, kvázi a győztesekhez csatlakozhatnak, és kár lenne ebből kimaradni. A fotóművész azt tanácsolja az utánuk jövő kulturális projektek kampánygazdáinak, hogy „tartsák a ritmust, akkor is, ha már fáradtak, a kampány elejét és a végét nagyon intenzíven kell tolni. A viralitás nincs magától, szükségesek hozzá a figyelemfelkeltő tartalmak, a jó időzítés és a megfelelő csatornák”, mondta.
A TRUMPIFY ME most is csak egy PDF-fájl lenne valahol a felhőben
Hasonló tapasztalatokról számolt be Járdán Tamás, aki kollégáival a TRUMPYFI ME szórakoztató kártyajáték első vevőit szerette volna megszerezni a Brancson. Számukra ez egy kreatív projekt volt, így belefért a kísérletezés, a közösségi finanszírozás tesztelése. A másik megoldás a saját webshop és marketing lehetett volna, de ezt nem tekintették reális alternatívának, mondta. „Ráadásul nem elsősorban finanszírozás összegyűjtése volt a célunk, hanem a go to market, azaz, hogy fejezzük be a játék tervezését, és gyártassuk le az első sorozatot. Ehhez az elköteleződés erős kényszerítő helyzetet teremtett, ezáltal a Brancs kipréselte belőlünk a teljesítményt. A Brancs nélkül a TRUMPIFY ME most is csak egy PDF-fájl lenne valahol a felhőben”, érzékeltette a saját magukra helyezett nyomás szerepét Járdán Tamás, aki úgy véli, hasznos, ha már vannak visszajelzéseink termékünkről, szolgáltatásunkról a kampány kezdet előtt, maga kampány pedig legyen attraktív, szokatlan, a felütése pedig magával ragadó.
A közösségi finanszírozás modellje egy valós idejű teszt, ami arra feltétlenül jó, hogy meggyőződjünk róla, valóban léteznek a potenciális vevőink, vagy csak egy vágyat kergetünk.