(FULL-SZUBJEKTÍV) „Nehéz megítélni mi vár ránk. Nehéz kitalálni mely sztorikat várjuk magunk… mert rendszeresen jönnek ránk. Ötletek.” – Szóval a kérdés egyszerű. Megkeresnek sok-sok startup ötlettel. Beszélgetek velük. Csakúgy kötetlenül. És mi alapján dől el, hogy miből lesz igazi siker? Mit mondok azoknak, akik megkeresnek? Mi alapján lehetne látni azok jövőjét? Miből??
Általában csak az ülök a mini irodámban. És úgy rendeztem (immár évek óta), hogy aki megkeres, azzal az öreg fák előtt és egy fehér fal előtt tudjak beszélni. A Lánchídra nyíló ablakom előtt mondja el a történetét – ötletét – jövőjét. A nagy fémablak előtt ülve, egy kényelmes karosszékben, mesélve.
Mert ez fontos. Mert ilyenkor próbálni kéne meglátni azt, amiben hisz valaki. Ki kéne találni, hogy mire is gondol valójában… mit érez a jövőjéről és miért kezdte éppen az az ötlet – technológiát – valamit, ami őt nagyon motiválta. Mert ez az egész startup alapítás, vagy ötlet-megvalósítás csak valaminek a lenyomata. Lenyomat. Valami jövőkép, ami mindannyiunkat mozgat, akik céget csinálunk, alkotunk, kísérletezünk.
Szóval úgy rendeztem, hogy az irodám valahogy mindig rálásson a Dunára. Mert a Duna (= víz) persze hiper nagy energiát ad. Anno pár éve (a nagyban tönkre ment – sic!) internetes cégemben, a Blogterben a Kossuth téren is arra figyeltem, hogy az irodám a Dunára nézzen és most ismét sikerült a Lánchíd mellé ismét bepozícionálnom magamat. Igazán klassz kis panorámám van, de nem is ez a lényeg. Régi gyakorlatom, hogy aki megkeres valami sztorival üljön egy fehér „vallató” fal előtt. Tiszta háttér, ahhoz, hogy lássak valamit. Nem is tudom, miért szeretem tiszta fal előtt nézni az emberek jövőjét? Nem tudom mit szeretek nézni ilyenkor? Talán valamit csak így lehet megérezni… nem tudom.
Szóval a jövő talán nem felmérhető. Maximum érezhető. És a durva ebben, hogy mindez csak a saját koordináta rendszerünhöz mérhetően azonosítható. Megérezni pillanatokat. Kitalálni üzleti sikereket. Talán erről szólna az egész, amikor startupok keresnek meg és próbálok nekik segíteni üzletet alapítani, vagy éppen pénzt szerezni, akár csapatot összehozni… valamit, ami majd a jövőben fog játszódni és amiben hisznek azok, akik kitalálták. Akik megkeresnek valamiért.
Szóval ilyenkor, amikor egy új projekt megkeres, furcsa időutazásban van részem. Ünnepi élményben. Mert azok, akik megosztják velem a terveiket, ötleteiket, azt amit a jövőben magukról képzelnek, hisznek és akarnak… azok valami nagyon mást is megosztanak! Mert érdekes tapasztalatom és másik fogódzkodóm az, hogy miként beszél valaki a terveiről. Mennyire erős benne. Mennyire látja a saját jövőbeli lépéseit.
Ha ebben biztos, akkor én is biztos vagyok, hogy miben lesz sikeres. Ha nem biztos, akkor csak abban segíthetek neki, hogy figyeljen magára és önmaga lássa azt a bizonyos „biztosat”, ami rá vár rá majd egyszer, ott a siker kapujában… Ha elindul egy új cég, egy új út építésén. A nagy melóban. Ott valahol, távol.
Hiszen az elmondott ötlet, üzleti sztori, jövőkép és startup alapítási elképzelés nem is nekem szól. Sőt. A segítséget csak magának adja, az aki eljön hozzám. Ha elmondja nekem az ötletét, ami alapján újra írhatja a jövőjét.
Szóval naponta ez az időutazás vár rám. Fehér fal előtt, a Lánchíd melletti öreg (évszázados?) fákat nézve… Háttérben a Dunával.
Klassz…. időutazás.