Nagyon megilletett a dolog. Amikor az Imperial College (London) falai között immár nem hallgatóként (lásd masterclass-okra járok oda tanulni…), hanem trénerként tudtam inkubálni magyarokat. Akik Angliában dolgoznak, kűzdenek, próbálnak vállalkozni… ezt nem hiszem el! Nincs ilyen!
LONDONI INKUBÁCIÓ
Amikor felültünk a Londonba tartó repülőre, Bence barátom azon humorizált, hogy „ez nem is lehet igaz”. És tényleg nem is volt igaz. Mert tényleg ez több mint utopisztikus. Mert nem lehet az, hogy inkubálunk itthon egyetemi csapatokat Győrben, Debrecenben, Kecskeméten (= Startup Campus program) és aztán hirtelen London központi egyetemén az Imperialon találjuk magunkat. Ez hihetetlen és nem valóságos! Álmodunk?!
Mert mit tudunk mi honi magyarok (vagy inkubátorok) segíteni azoknak, akik új hont keresve vállalkozni akarnak külhonban, Londonban?
MAGYAROK OTT
Nem tudom, nekem ez több volt, mint amit megszoktam. Nem tudom hova tenni ezt az egészet. Mert az egy dolog, hogy magyar honban vannak cégek, vannak startupok, akik kűzdenek és technológiákat alapítanak a jövőért. De ehhez még hozzájön, hogy Londonban is ilyen magyar ajkúakkal kell dolgoznunk, azt tényleg nem értem.
Most akkor hol vagyunk? Vazz. (…) Ezt leginkább úgy jellemezhetem, hogy amikor London utcáin sétáltunk a kollégáimmal, akkor bizony minden sarkon azt kelllett mondanom, hogy „ez nem kis pálya” … És akkor mikor sokadszor ezt mondtam, akkor értettem meg, hogy ezt többször már nem mondhatom.
Mert ez a valóság: többszázezer magyar él itt. Vállalkozik. Próbál jobban megélni. Érvényre jutni. Messze tőlünk, de mégis magyarként.
Aztán rájöttem, hogy mi itt azt a „hont” hozzuk ide, amitől egy magyar mindig magyar marad bárhol is van a világon. És az Imperialon megtartott inkubáció is simán ment. Sőt! Tök jól kinyílt minden startup, minden ötletgazda. Jól sikerült, szívesen dolgoztak velünk. A csapatunk (= Startup Campus) jól teljesített. És együtt klasszul dolgoztunk azokon a projekteken, amiket kitaláltak a Londonban élő magyar fiatalok. Volt köztük szakács, építőipari mérnök (testvér pár), olyan oxfordi munkavállaló, aki takarítóként kezdte, majd laborsegéd lett és volt köztük robotikai lángész srác.
Szóval volt ott minden, ami itthon így egyszerre nem szokott egy inkubációban megjelenni. Mert:
Nem szoktunk a hazáról beszélni.
Nem szoktunk ennyire sokrétű emberanyaggal dolgozni.
Nem szoktunk túlélési gyakorlatot játszani.
ELALVÁS NÉLKÜL
Mert az inkubáció előtti estén hajnali négyig nem tudtam elaludni. Meglepő volt. Megilletődtem? Mi történt velem? Nem értettem… Talán annyira járt az agyam. Talán valami olyan inkubációs feladatot szerettem volna csinálni a londoni-magyar csapatokkal, ami igazából Londonba való. És több óra gondolkozás után rájöttem, hogy Londonba a Schackleton módszertant kellene valahogy adaptálni… Ezt anno Berlinben hallgattam egy masterclass-on. És ez ugrott be. A Schackleton módszertan lényege a túlélés, a jéghegyek között ragadt sarköri expedíció kimentése a hó fogságából. Ezt a játékot és inkubációs csapatgyakorlatot arra alkalmazzák, hogy egy (startup) csapat mennyire képes túlélni és új üzletet iterálni a legnehezebb körülmények között.
És érdekes volt az eredmény. Mert négy csapatból kettő „nem élt túl”, és egy csapat azért élt túl, mert megszegték a szabályokat. És a szabás szegés célja a túlélés volt. Mert az inkubációs játék megoldása éppen az volt, hogy az a csapat nyer, amelyik fellázad, kitör, és akar! Mint ahogy egy startup is szabályokat szeg, újra ír piacokat és kitör a hó fogságából!
És ez ment Londonban! Négy csapatból az egyik „túlélt”, szabályt szegett, de megmentette a csapatát!
No eddig jutottunk Londonba. Ahová a hétvégén Bence barátom ismét megy, inkubálni. Én most pihenek. De azt követő héten ismét együtt megyünk. Kíváncsi leszek, addig az ottani magyar startup-ok meddig jutnak?
Folytatjuk.