Amerika vs. Hungary

Harmincas vállalkozó, Erdős Gergely az innovatív ötletekre épülő vállalkozásokat övező amerikai és magyar felfogásról ír. A Nav N Go (ma NNG) egykori vezető munkatársának véleményét a HVG.hu cikke nyomán közöljük.

Néhány hónapja két nehézsúlyú fiatal vállalkozó fényképe járta be a világsajtót: Sean Parker és Sean Fanning egymás mellett állva ünnepelte új vállalkozásának, a video-chat szolgáltatást nyújtó airtime elindulását. A fiúk egészséges önbizalommal és nyugalommal tekintenek a kamerába, ami nem meglepő, hiszen számtalan inspiráló ötlet megvalósítása, közel fél tucat világraszóló vállalkozás (Napster, Plaxo, Spotify, Facebook, Votizen) elindítása vagy működtetése – és persze az ezekkel megkeresett brutális vagyon áll mögöttük. Az internetes program hivatalos indulását a manhattani MILK Studios-ban sok tucat barát, felhasználó és hollywoodi sztár ünnepelte – a felvételek tanúsága szerint – áradó jókedvvel.

 

A hírek szerint azonban valószínűleg ez volt az utolsó önfeledten boldog pillanat az elindult startup életében. Azóta a kulcsfontosságú alkalmazottak vagy elhagyták a vállalkozást, vagy nekik mondtak fel. A világhálón keringő hírmorzsák szerint pedig – bármilyen rövid idő is telt csak el az elindulás óta – nagyon úgy tűnik, hogy ezúttal a két vállalkozónak nem sikerült, ami korábban számtalan esetben: elmaradt az áttörés, nem sikerült megragadniuk a felhasználók figyelmét, és fenntartani azok érdeklődését. Ezúttal elmaradt a csoda: az elkészült program (egyelőre) nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a mögötte álló húzónevek ellenére sem sikerült kitűnnie az internet világában percenként feltűnő új és újabb alkalmazások közül. Sok-sok millió dollár és rengeteg munka árán egy olyan applikáció készült el, amelyet naponta mindössze néhány százan használnak. Nem többen mint ahány olvasója bármelyik, reklám nélkül működő, eldugott kis hazai blognak van.

 

Ezek ismeretében, vajon ma milyen kép készülne róluk? Olyan, amelyiken kevesebb lenne a mosoly, amelyiken csüggedt és csalódott felhasználók, megtört startupperek és feszült befektetők néznének borús tekintettek az objektívbe? Nem hiszem. (Persze ha Magyarországon kérdeznénk körbe, akkor nyilván szinte biztos minden megkérdezett – némi kárörömmel a hangjában azt válaszolná – hogy igen, ezúttal sajnos nem jött össze a fiúknak, a befektetők pedig hatalmasat pereceltek – és persze többé soha, egyetlen fénykép elejéig sem lehetne őket egy szobába terelni.)

 

De vajon máshol is a sikertelenség, a kudarc lenne a történet olvasata? Vajon azokban az országokban is a bukást emelnék ki a kísérlet kapcsán,amelyeket nem fertőzött meg a túlélésre játszás, az önsorsrontás nemzeti hagyományának „turáni átka”? Aligha.

 

De vegyük sorra az ünnepélyes megnyitó szereplőit! Kezdjük a vállalkozás anyagi hátterét biztosító kockázati tőketárasággal (Kleiner Perkins Caufield & Byers). Ők biztosan ma is mosolyognának, hiszem az indulás pillanatában pontosan tisztában voltak azzal, hogy olyan típusú vállalkozást támogattak, amelyből jó ha minden tizediknek sikerül az áttörés – azaz csak minden tizedik hozza vissza (akár sokszorosan) mindazt a pénzt, amelyet a másik kilenc projekten elbuknak – ez a kísérlet pedig bőven elfért a sok száz, Kínától a Szilíciumvölgyig megvalósuló projekt között. És az már tényleg csak hab a tortán, hogy a projektnek köszönhetően hosszú hetekig foglalkozott a kockázati tőketársasággal a sajtó (ingyenes PR) – aminek szinte egyenes következménye, hogy ilyenkor emelkedésnek indul a cég „árfolyama”, megnövekszik a megkeresések száma, több induló vállalkozás kopog be az ajtón támogatásért, a cég munkatársai pedig több új ötlet közül válogathatnak. Hogy úgy mondjuk: ez a sztori, száz ilyen sztorit fog még hozni a KPCB-nak.

 

És mi a helyzet a két fiatallal? Vajon az ő karrierjük innentől lejtmenetet vesz, és az üzleti élet megvetett és kiközösített páriáiként kell majd leélniük életük hátralévő részét? Szinte biztosan nem. Ők, ha némi pénzzel és egy álommal szegényebbek is lettek, személyes értékük, a vállalkozási potenciáljuk fikarcnyit sem csökkent. Sőt, ha a jövőbeni befektetőiknek be tudják bizonyítani, hogy értékes tapasztalatokkal és tudással lettek gazdagabbak, akkor az intelligens invesztorok szemében még vonzóbbak lesznek. A finanszírozók ugyanis jól  tudják, hogy a kiszámíthatóan működő üzleti életben csodák szinte soha sincsenek, a legtöbb kasszasiker csak nagyszámú (konstruktív, építő és intelligens) kudarcon, bukáson keresztül érhető el.

 

Ennek megfelelően befektetői szemmel szinte minden esetben racionálisabb (és megtérülőbb) döntés egy jól megtervezett és átgondoltan megvalósított kísérlet finanszírozása, mint egy nyeretlen kétéves felfedezésének, bizonytalan ígéretének támogatása. A tapasztalat szerint ugyanis azokat a vállalkozókat, akik már legalább egyszer átestek a kudarc élményén, és képesek azt feldolgozni, annak tanulságait tudássá konvertálni, bukméker nyelven egy az öthöz érdemesebb megjátszani, – mert legalább ennyivel nagyobb az esélyük új vállalkozásuk sikerre vitelében – mint azokat, akiknek bármennyire is jól hangzó az ötletük, még soha nem próbálták ki magukat a vállalkozások világában. Rájuk tenni olyan, mint egy szám megjátszása a ruletten valamelyik szín ellenében: bejöhet, de sokkal kisebb eséllyel.

 

És persze maradt az ünneplő, pezsgőspoharakat szorongató tömeg: a felhasználók. Nekik aztán végképp nincs okuk a szomorúságra. Az ő szemszögükből mindössze egy újabb vállalkozás próbálta meg kitalálni az igényeiket, azt, hogy mitől lehetne jobb vagy könnyebb a mindennapi életük az internetkorszakban – mindezt pedig anélkül, hogy nekik ez akár egyetlen centjükbe is került volna.

 

Egyszóval ennek a kísérletnek – Hegyeshalmon túlról nézve – kizárólag nyertesei vannak. És tegyük hozzá: azok is jól jártak, akik lemaradtak a képekről. Gazdagodott az ország, javult a gazdaság versenyképessége, gazdagodtak a programozó munkavállalók, az irodaház ahol dolgoztak, a környékbeli kávéházak és éttermek, a telefon és internettársaságok, a pénzintézetek – mindenki. És persze már az előkészítés fázisában is csilingeltek az adódollárok az állam kasszájában, amiből pedig az állam gerincét alkotó iskolák, kórházak és közintézmények is részesültek.

 

Magyarországon az NFÜ által meghirdetett Jeremie II két alprogramjában (Új Széchenyi Kockázati Tőkeprogram, Közös Magvető Alap, valamint a Közös Növekedési Alap) elkülönített mintegy 28,5 Milliárd forint legalábbis utalás arra, hogy a mostani kormány nem csak értelmetlen stadion és fürdőhely programok folytatásában vagy  fogorvosi turizmus hagymázas elképzelésének támogatásában gondolkodik, hanem arra vonatkozólag is tesz lépéseket, hogy hazánkat feltornázza a tudás- és technológia alapú megoldásokban versenyző országok világtérképére. (Ezt mutatja az is, hogy 2011-ben hazánk a GDP-jének mintegy 0,04 százalékát fordította korai fázisú kockázati tőkebefektetések támogatására ami az európai rangsorban a hatodik –  Magyarország lehetőségeit nézve: elegáns – helyezésére volt elég.)

 

Ez az erőfeszítés pedig minden bizonnyal be is váltja a hozzá fűzött reményeket: szinte lehetetlen, hogy ekkora támogatásból ne születnének a Prezi, LogMeIn, Ustream történeteihez hasonló nemzetközi sikerek. (Ráadásul ezek jó része szinte biztosan nem marad meg kizárólag a határaink közt, hiszen ha csak a legegyszerűbb matekot is vesszük, akkor is már néhány éven belül mintegy 60-80 milliárdnyi befektetéssel rendelkező startup portfólió fogja keresni az exit lehetőségét, ami pedig csak nemzetközi szereplők megjelenésével valósulhat meg.)

 

Mindehhez azonban elengedhetetlenül fontos lesz, hogy ezek a kezdeményezések ne csak a hazai szűk szakmai körökben váljanak ismertté, hanem professzionális ügynökségi támogatást is kapjanak ahhoz, hogy megépülhessenek a nemzetközi médiában (szakmai vásárokon, kiadványokban, stb.). Ez pedig azt jelenti, hogy amíg a magyar államnak a finanszírozás területén türelmes és (viszonylag) alacsony hozamelvárású befektetőként kell megjelennie, addig a projektek támogatását szolgáló kommunikációs feladatok számonkérésében teljesen más attitűddel kell fellépnie: türelmetlen és maximalista megrendelőként kell számon kérnie a „sztori megépítését”. E nélkül a startupokba öntött pénz annyit fog érni, mint a gyomron lőtt medvének a ragtapasz: a felturbózott vállalkozások későbbi (tőzsdei) exitje vagy egy másik szakmai vevő felé történő értékesítése szinte lehetetlen lesz.

 

Amíg a mostani kormányzat a startupok támogatásával nem áll rosszul, addig, nevezzük úgy: a startup gondolkodás és szemléletnépszerűsítésével sehol sem tart. Azzal, hogy elmondja: legyen bármilyen nehéz is a gazdasági környezet, legyenek bármilyen komorak is a kilátásaink, ennek az országnak nincs más esélye mint, hogy megtanuljon vállalkozni, merjen belevágni dolgokba, legyen elszántsága megvalósítania ötleteit.

 

Harmincas vállalkozóként tudom, hogy ez az üzenet erős, életképes és értő fülekre talál. Kortársaim többsége  imponálónak és becsülendő teljesítménynek tartja, ha valaki megpróbál vállalkozást indítani. Nem másoktól, vagy valamilyen külső erőtől várja a segítséget, maga akarja kézbe venne sorsa alakítását. Nem vonzza az állami, önkormányzati karrier.

 

Nem vagyok naiv. Tudom, hogy a ma induló projektek közül a legtöbb rövid időn belül elvérzik, és csak néhány kerül az első ligába (és még kevesebb éri meg a tőzsdei bevezetést), de abban azonban teljesen biztos vagyok, hogy a támogatással megvalósuló inspiráló történetek százasával, ezresével fogják majd motiválni a fiatalabb generációt, hogy bele merjenek vágni álmai, ötletei megvalósításába.

 

Ehhez azonban az kell, hogy Magyarország kialakítsa azt az új narratívát, ahogyan magáról akar gondolkodni, ahogyan szeretné, hogy róla beszéljek. Ez pedig nem megy másként, minthogy kimondja végre: Magyarország ébresztő! Elég a töketlenkedésből! Vágj bele!

***

A szerzőről:

2002-ben két társával mert nagyot álmodni, és létrehozta az Insomnia Reklámügynökséget, amelynek időközben egyedüli tulajdonosa lett.

A Budapesti Műszaki Egyetem után a Harvard Business School keretein belül tett szert újabb tapasztalatokra. Korábban a saját fejlesztésű navigációs szoftvereivel világhírnevet szerzett Nav N Go kommunikációs vezetőjeként bizonyított. Ügyvezetőként kevés szabadidővel gazdálkodhat, de ha teheti, legszívesebben síel vagy vitorlázik.

Kapcsolódó posztok:

A bejegyzés kategóriája: Blogzine
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

1 hozzászólás

  1. Gaben hozzászólása:

    KPCB-nek azért kb. zéró ingyen PR-ra van szüksége, lévén a Bay Area egyik régi, prominens fund-ja, a Sand Hill Roadon legelső. :) Meg amúgy is az ingyen PR-t meghozza nekik a Mary Meeker szakmát körbejáró prezentációi…

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.