Bojár G kiszállt a Gazellából (via Forbes)

A FORBES blogja érdekes interjút közölt Bojár Gáborral, amiben elhangzott, hogy miért szállt ki az egyik nyertes inkubátorból. Mi mást is hallottunk a piacon, amit egyelőre nem merünk / tudunk elhinni:  állítólag a nyertesek közül eddig senki sem írta alá a támogatási szerződéseket…

A hírnek lehet valóság alapja, mert  – a piaci infok szerint – már régóta lobbiznak a nyertes Gazella-inkubátorok azért, hogy jobb feltételeket kaphassanak, mint ami a kiírásban volt. Egyelőre ez persze találgatás. De  a Forbes cikk szerint a négyből egy nyertesnél már komoly változások vannak és Bojár Gábor kilépett a Gazellázásból.  Plusz  két hete az egyik üzletembereknek szóló konferencián a résztvevő két inkubátor nevében, Hild Imre és Valner Szabolcs is hasonlókat mondott a Gazella szerződés elmaradásáról – állítólag. Legalábbis a közönségben résztvevőktől ezt hallottuk vissza. (Ezt persze nem a Forbes írta.)

Emlékeztek a Nagyítás filmre (Antinioni)? Amikor a fotós megkűzd egy gitárért, majd mikor már nem kell kűzdenie összetöri és eldobja...
Emlékeztek a Nagyítás c. filmre (Antonioni)? Amikor a fotós megkűzd egy gitárért, majd mikor már nem kell küzdenie, akkor összetöri és eldobja azt…

Persze az is lehet, hogy igazából az “éremnek két oldala” van… mert ezt is hallottuk. És állítólag egyelőre nincs is mit aláírni a nyertes Gazelláknak – mondja a másik oldal. Ez utóbbin azért csodálkoznék, mert elég részletesen kidolgozott volt a kiírás és nem ez a jellemző a magyar pályázati szisztémára. De ki tudja – lehet, hogy így van.

Igen, lehet, hogy nem a nyerteseken múlik, ami utóbbi verziót az is erősíti, hogy a Gazella inkubátorok folyamatosan hallatnak magukról és sok fórumon szerepelnek, aktív szereplői lettek a start-up ökoszisztémának. És ez fél év alatt igazán nagyszerű és piacépítő fejlemény. Ha más nem, akkor ennyi már biztosan megtörtént és ez igazán jó hír! 

Hogy őszinte legyek, engem már nem izgat annyira a kérdés, hogy most lesz Gazella vagy nem? Mint régen, amikor még sikerült megjósolnom a nyerteseket is és nagy vihar volt az ügy körül…  Lehet, hogy az egész hiába volt? Hiába vitáztunk annyit az egészről? – Lehet. Sőt most már igazából inkább azért drukkolok, hogy a tavaly októberi győztesek vagy írjanak alá, vagy másoknak adják át a stafétát, ha ők esetleg nem akarnak / nem tudnak szerződni. Vagy felejtsék el a Gazellát (ahogy Bojár Gábor is tette) és aktivizálódjanak piaci alapon. Valami történjen, mindegy melyik verzió. És valami induljon – ezért drukkolok.

tumblr_mxsvl5uOcp1qz7lxdo1_500

Mindegy is mi van. És ha nem haragszotok, nem is fogok utánajárni, mert semmi kedvem ismét fölöslegesen “oknyomozni” vagy konfrontálódni.  Előbb-utóbb úgyis megtudjuk. Ráérünk.

tumblr_mrqcvxsWnP1qdtt4ao1_500

Inkább drukkoljunk, hogy valamilyen formában beépüljenek az új inkubátorok a hazai start-up fejlődésbe! És valahogy pénz vagy inkubációs tudás jusson így is a start-up-okhoz: vagy az őszi nyertesek felől, vagy mások felől… mindegy, csak haladjunk és legyen sokkal több induló start-up ötlet! Drukkolunk!

tumblr_mxy48x36EG1qbklpto1_500

 

Addig is olvassátok a FORBES-ban megjelent Bojár-interjút, tanulságos:

ITT

(Címlapfotó forrása: FORBES blog)

Kapcsolódó posztok:

22 thoughts on “Bojár G kiszállt a Gazellából (via Forbes)

  • 2014. április 10. csütörtök at 20:58
    Permalink

    Kedves Csaba! Üdítő látvány olvasni, hogy most meg tudtad állni, hogy ne kombináld túl a dolgokat :) A magyar pályázatok eleve halva születettek, szóval nem meglepő Bojár Gábor lépése. Inkább az volt a furcsa, amikor belemászott a sztoriba…

    Reply
    • 2014. április 10. csütörtök at 21:03
      Permalink

      Köszi Üdítő, én is sokat tanultam a Gazellából… pl hogy nem érdemes annyira kűzdeni “délibábokért”… hja, jogos, sajna, amit írsz. Ez van, az idő mutatja majd.

      Reply
  • 2014. április 10. csütörtök at 23:07
    Permalink

    Sajnos Bojár sem képes átlépni a saját árnyékán, és az interjúban butaságokat beszél.
    A világban ott volt fejlődés, ahol az állam beszállt az innovációba. A szoftverfejlesztés egy speciális műfaj, ott ha a család eltart vagy gazdag családba születtél, akkor lehet minimális tőkével indulni. De nekem például nincs arra 30 millióm, hogy elkészítsem annak a gépnek a prototípusát, amelyik terve már 5 éve a fiókomban porosodik. Ha az állam kockáztat, esetleg visszakaphat 30 milliárdot adóban, járulékban. Bojár szerint ez engem erkölcstelenné tesz, az államnak pedig rossz üzlet. Szerintem pedig Bojár kicsit beszorult a saját mikrovilágába, nem képes felfogni, hogy az innovációk döntő többsége forrásigányes.
    Az más kérdés, hogy a startup-ot sokan a “hogyan éljünk ingyen kamu ötletekből” szinonímájának tekintik, az állam pedig a saját hatalmi szempontjai szerint osztja a pénzt, aminek nincs sok köze az innovációk valódi piaci értékéhez. De az, hogy rossz emberekhez mehet a pénz, az hogy rossz célkkra osztják a pénzt, csak a magunk kis balkáni viszonyait jellemzi. Amire nem az a megoldás, hogy az egyetlen hatékony, a szerencsésebb országokban ezerszer bevált gazdaságpolitikát kidobjuk az ablakon. Bojár pedig ezt tartja az egyetlen erkölcsös és közjót szolgáló lépésnek.

    Reply
    • 2014. április 10. csütörtök at 23:22
      Permalink

      Moon, ha már itt tartunk, szerintem az az igazán jó modell, amit az angolok csinálnak start-up fronton. Ott jön a privát tőkés és kicsiben ad pénzt a start-up-nak. És visszakap adókedvezményt, plusz mellé tesznek pénzt. Ez ösztönzőleg hat és az első döntést a privát hozza meg… Megy is ezerrel Londonban a start-up világ! Mindenki odanyomul mostanában!

      Reply
      • 2014. április 10. csütörtök at 23:38
        Permalink

        Lehet, hogy a következő blogbejegyzéseid egyikére már én is Londonból fogok reagálni? :-) Kicsit kezdek már belefáradni a válság utáni magyar vállalkozósdi napi 24 órás pengeélen táncolásába. 2009-ig én voltam a legnagyobb innovátor, azóta sem időm, sem pénzem rá. Lehet, hogy meg kellene keresnem azt az országot, ahol a saját “világomban” élhetek.
        Egyébként azon a modellen is érdemes lenne elgondolkodni, hogy a befektető nem a semmire adana pénzt, hanem terméket vásárolna. Persze ez nem működne minden innovációra, startupra, és más ökoszisztémát is igényelne, de nekem például egy ilyen modell, megfelelő előleg-ütemezéssel tökéletesen megfelelne. A Kickstarter is tulajdonképpen ezt teszi, de mikrobefektetésekkel. (A közösségi finanszírozás nekem például azért nem jó, mert mire gyártósorra kerülne a termékem, addigra tele lenne az ebay a cuccaim occcókínai utánzataival.) Az a baj, hogy a befektetők konzervatívak, a világ pedig iszonyatos sebességgel változik. Egy biztos megrendelésnél nincs stabilább finanszírozási modell.

        Reply
        • 2014. május 6. kedd at 21:02
          Permalink

          Ne haragudj Moon hogy megkerdezem, de lattam mostanaban eleg sok kommentedet itt ott. Mit jelent az hogy “2009-ig én voltam a legnagyobb innovátor, azóta sem időm, sem pénzem rá.”? Csak kivancsisagbol kerdezem.
          Koszonom,
          milan

          Reply
  • 2014. április 12. szombat at 10:06
    Permalink

    Bojár nyíltan beismeri, hogy nem ért a befektetésekhez, vagyis az innovációk és a startupok finanszírozásához.
    Úgyhogy ezek után nem vethetjük a szemére, ha téveszméi vannak ezen a területen.
    Azt viszont Bojár nagyon helyesen látja, hogy jelenleg az innovációra fordított állami támogatás túlnyomó része nem valódi innovációs teljesítményekre, hanem csupán “megélhetési innovációkra” megy el.
    Bojár csak az okok felismerésében és a következtetések levonásában téved.


    Mi hát a probléma az innováció állami támogatásával?


    1. A teljesen elcseszett támogatási koncepció.

    Jelenleg a K&F támogatásokat nem az innovációs teljesítményre, hanem csupán az innovációs tevékenység folytatására adják.

    Vagyis az állam nem az innováció tényleges létrejöttétől, hanem csupán a pályázó szervezet alkalmasságának szubjektív megítélésétől teszi függővé a támogatás kifizetését.

    Tehát egyrészt semmi sem garantálja, hogy a támogatás valóban innovációs teljesítményt eredményez.
    Másrészt pedig semmi sem garantálja, hogy az állam a legnagyobb innovációs teljesítményt ígérő pályázót hozza ki győztesnek.

    A megoldás az volna, hogy az állam a K&F pályázatoknál ne a pályázóképességeit, hanem kizárólag csak a kitűzött célt minősítse, de csak akkor fizesse ki a támogatást,ha a kitűzött célt ténylegesen sikerült elérni.

    Vagyis az innováció szakmai és pénzügyi kockázatát az állam hárítsa át a pályázóra, de cserébe ne akarja eldönteni azt, hogy a pályázó képes lesz-e a megcélzott innovációra.


    2. A teljesen elcseszett finanszírozási koncepció:

    Jelenleg a K&F pályázatok keretében csak tételes elszámolás ellenében, és kizárólag csak a projekthez kapcsolódó költségre adnak támogatást.

    Vagyis az állam az innovációnak nem a piaci árát, hanem csupán a közvetlen önköltségének egy részét hajlandó finanszírozni.

    Ez az út azonban a tőkehiányban szenvedő startupok esetében teljesen járhatatlan.

    A startupok innovációs projektjei esetében ugyanis az innovációt végrehajtó szakmai gárda (a startup) és az innovációt kockázati alapon finanszírozó vállalkozó (a befektető) két különálló érdekeltség.

    A befektető pedig csak akkor fog a projekthez kockázati finanszírozást nyújtani, ha siker esetén a kockázati finanszírozás a befektetőnek az állami támogatásból PIACI NYERESÉGGEL megtérül.

    Vagyis az innováció normális finanszírozási rendszere nem arra épül, hogy “milyen ráfordításokat lehet innovációként elszámolni”. Mert ez csak alibiprojekteket eredményez.

    Hanem arra épül, hogy “mekkora támogatási díj utólagos kifizetése ellenében hajlandó a pályázó az adott innovációt a saját kockázatára megvalósítani”.

    Ezt hívják az adott innováció piaci árának.

    Ha meghiúsul az innováció, akkor az állam nem fizet semmit, tehát nem vesztett semmit.

    Ha viszont van innovációs eredmény, akkor a támogatást minden további elszámolás nélkül kifizetheti.

    ———————-

    Hát így nézne ki egy hatékony startup támogatási rendszer.

    Ezt kéne végre Brüsszelben és Budapesten megérteni.

    Reply
    • 2014. április 12. szombat at 21:11
      Permalink

      Rumata, szerintem egyszerű a megoldás: “innovációs értéklánc” megteremtése, anno erről írtam a febr-i Forbes-ban és ezt tanítják a Berklyey-n… nem kellene semmi újat kitalálni

      Reply
      • 2014. április 13. vasárnap at 00:56
        Permalink

        Már hogyne kellene kitalálni.
        Magyarországon teljesen más körülmények vannak, mint a gazdag Nyugaton. Itt nagyon kevés ember engedheti meg magának, hogy hobbiból építsen, fejlesszen prototípust, hogy startup versenyekre járjon, hogy befektetők előtt bohóckodjon. Nem véletlen, hogy éppen azok nincsenek jelen a startup világban, akik hátukon viszik az országot.
        Akkor lesz itt valódi startup fellegvár, ha végre oda megy a pénz, ahol innovációs potenciál van. Az államtól és pályázati pénzektől független versenygazdaságba. És ha nem a prototípusok nemzetközi piacra jutása lesz a cél, hanem a prototípusok fejlesztése.
        De beszélhetnénk a Nyugaton tanított startup bölcsességek érvényességének korlátairól is. Megnézném például, hogy hogyan validálsz egy olyan termékötletet, amelyik rögtön elveszíti a technológiai előnyét, amint nyilvánosságra kerül.
        Tudod honnan tudom, hogy nem működik a rendszeretek? A saját bőrömön tapasztalom. Ne haragudj, én továbbra is a saját szememnek hiszek, nem a startup-evangelistáknak.

        Reply
        • 2014. április 13. vasárnap at 22:30
          Permalink

          Moon, nem tudom elégszer hangsúlyozni erre a problémára egyetlen működő és piackonform megoldás van: az “innovációs értéklánc”… ez a bűvszó és nem a befektetők, plus magic-gyanús ökoszisztéma szó! (ezt írtam anno a Forbes-ban, de az utánam vitázók egyike sem értette meg miről írtam..)

          Moon és nagyon igazad van, grat!

          Reply
          • 2014. április 13. vasárnap at 23:00
            Permalink

            Csaba, szándékaim szerint én nem arról írtam, hogy az “innovációs értéklánc” szemléletet ki kell dobni az ablakon. Amellett próbáltam érvelni, hogy új dolgokat is ki kellene találni, mert teljesen mások a hazai körülmények és lehetőségek, mint amire a nyugati innovációs szemlélet kialakult. Elnézést, ha félreérthető voltam.

  • Pingback: Új bűvszó: “innovációs értéklánc” | Insider Blogzin

  • 2014. április 13. vasárnap at 23:23
    Permalink

    Moon értem, oké! Egyetértünk akkor, klassz!

    Reply
  • 2014. április 14. hétfő at 15:15
    Permalink

    Kedves Csaba,

    az kezdettől fogva teljesen világos volt, hogy a kockázati befektetők nem ösztönzői és felvirágoztatói, hanem csupán hiénái és dögkeselyűi az innovációnak és a startupoknak.

    Azonban a tyúk-tojás kérdés egyáltalán nem áll meg a nagyvállalatoknál.

    Az innovációra ugyanis nem a változatlan tömegtermelésben érdekelt nagyvállalatoknak, hanem a társadalmi és műszaki haladásban érdekelt gazdaságnak, vagyis magának a piacnak van szüksége.

    A nagyvállalat legszívesebben sohasem fejlesztene, hanem csak gyártana, mivel a nagyvállalati szervezet egész léte az állandóságra és változatlanságra épül.

    Ha pedig egy nagyvállalat mégis fejleszteni akarna, akkor garantáltan nem innovatív startupokkal, hanem elsősorban a saját alkalmazottaival próbálna fejlesztetni.

    És ha mégis valami startuppal kénytelen kooperálni, akkor a nagyvállalat mindent meg fog tenni azért, hogy a gazdasági erőfölényével visszaélve kihasználja, kizsigerelje és elnyelje a startupot.

    A nagyvállalat tehát pont ugyanolyan hiénája és dögkeselyűje az innovációnak és a startupoknak, mint az innovációhoz tökhülye kockázati befektető.

    Sőt, még rosszabb, mivel sokkal több eszköze van a startup térdre kényszerítésére, mint a VC-nek.


    Az innováció egyedüli ösztönzője a piac, amely hajlandó magas árat fizetni az új, előnyösebb megoldásokért.

    A startupok egyes számú szövetségese tehát maga a piac, vagyis a vevő, aki egy jobb megoldás megszületése érdekében akár még új megoldások kifejlesztésének finanszírozását is hajlandó bevállalni.
    Nem véletlen, hogy az innovációk döntő többsége valamilyen konkrét felhasználó konkrét megrendelése alapján születik meg.
    És mivel ilyenkor az ideális fejlesztési környezet eleve adott (maga a vevő mondja meg hogy mit akar, és maga a vevő biztosítja a megoldás tökéletesítéséhez a visszacsatolást), ezek a megoldások szoktak lenni a legéletrevalóbbak.

    A startup másik szövetségese az állam lehetne, amely a saját hosszútávú céljainak elérése érdekében az adófizetők pénzéből olyan fejlesztéseket is finanszírozni tud, amelyekre piaci viszonyok között senki sem vállalkozna.

    Az állam a mecénás szerepét az oktatás és a tudományos kutatás területén kiválóan el is tudja látni, mivel ott csupán kapacitások és tevékenységek finanszírozásáról van szó, és bőven elég a pénz felhasználásának törvényességét ellenőrizni.

    Amikor azonban valamiféle piaci termék kifejlesztése a cél, akkor az oktatásban és kutatásban bevált állami mecenatúra módszerei teljesen használhatatlanoknak bizonyulnak.

    Ez esetben ugyanis nem valamiféle tevékenység finanszírozása, hanem egy konkrét fejlesztési EREDMÉNY elérése a cél.

    Vagyis nem csupán valamiféle pénz odaítéléséről és elköltéséről, hanem az eredmény tényleges megszületéséért való felelősségvállalásról van szó.

    És itt az állami mecenatúra módszerei csődöt mondanak.

    Mert az állam egyrészt tudja, hogy a piaci szereplőt csak azzal lehet fejlesztésekre ösztönözni, ha a fejlesztések kockázatának legalább egy részét valaki átvállalja tőlük.

    Másrészt viszont az állam nem hülye, hogy a szélhámosoknak és a sikkasztóknak számolatlanul öntse az adófizetők pénzét, tehát valamiféle biztosítékot próbál szerezni arra, hogy a pénz valóban a kitűzött tevékenységre megy el, és valóban az elvárt eredményt hozza.

    A nagy kérdés az, hogy ezt az állam hogyan tudja a leghatékonyabban elérni.

    Az eddig alkalmazott módszer, amikor az állam megpróbálja eldönteni, hogy a pályázó képes-e a kitűzött célt elérni, és megpróbálja előírni, hogy a pályázó a támogatást mire költheti el, nyilvánvalóan csúfos kudarcot vallott.

    Az állam ugyanis tökhülye a fejlesztéshez, tehát valószínűleg pont a legtehetségesebb pályázókat fogja – egyéb szempontok miatt – elutasítani, és a legkevésbé kreatívakat fogja – egyéb szempontok miatt – kiválasztani. A pénz felhasználásának megkötésével pedig lehetetlenné teszi a hatékony gazdálkodást, és így már eleve durván bekorlátozza az adott pénzből elérhető eredményt.

    Az állam arra hivatkozik, hogy csak az alkalmasság és a pénzfelhasználás ellenőrzésével tudja a csalókat és a kontárokat kiszűrni, és ez a minimális feltétele annak, hogy a fejlesztés anyagi kockázatát az állam magára vállalja.

    De mi van, ha az állam nem a fejlesztés kockázatát, hanem csupán a sikeres fejlesztések megtérülési kockázatát vállalja magára?

    Ha az állam csak siker esetén, utólag fizet, akkor nincs szükség arra, hogy a pályázó szakmai alkalmasságát megítélje. Mert nem az a lényeg, hogy hályogkovács, hanem csak az a lényeg, hogy sikerült-e a műtét.

    Ha az állam csak az eredményért fizet, akkor tételes költségelszámolásra sincs szükség.
    Az eredmény ugyanis már nemcsak ígéret, hanem egy létező piaci termék.
    A termékért pedig az állam jogszerűen fizethet piaci árat.

    A fejlesztés piaci ára pedig az a díj, amiért cserébe a pályázó saját kockázatra elvállalja a megcélzott termék kifejlesztését.

    Egy ilyen díjba pedig már a kockázati finanszírozás elvárt profitja is belefér.
    Megfelelő profitért pedig már piaci alapon is meg lehet oldani a fejlesztés finanszírozását.

    Ráadásul egy ilyen konstrukciót akár többlépcsőssé is lehet tenni. Tehát az állam már az első értékelhető részeredményekért is fizethet, és így enyhítheti a fejlesztés kockázati tőkeigényét.

    Tehát a lényeg: az állam ne a pályázó alkalmasságát, hanem kizárólag csak a kitűzött fejlesztési cél hasznosságát és az ezért kért díj nagyságát mérlegelje, és ne a tevékenységet finanszírozza tételes elszámolással, hanem csak az eredményért fizessen, minden további elszámoltatás nélkül.

    Ezzel a módszerrel drasztikusan egyszerűsíteni lehetne a K&F pályázatok adminisztrációját, fel lehetne számolni a “megélhetési” K&F projekteket, és valóban el lehetne érni, hogy minden piacképes innováció állami támogatáshoz jusson.

    Kedves Csaba,

    szerintem ebben az irányban kéne rohamozni :-)

    Reply
    • 2014. április 15. kedd at 00:58
      Permalink

      Hát itt nagyban vitatkoznék, mert szerintem a legelső állításod téves Rumata… és az “dönti” az összes többit. Mert a nagyvállalatok egyik köre valóban a “gyártásban” és nem az innoválásban érdekelt. De van egy másik fogalom, ami mindent felülír és aki igazából rendelkezik az “innovációs értéklánc” erejével… ez pedig a PIACVEZETŐ NAGYVÁLLALAT!

      Mert aki piacvezető, az nem engedheti meg magának, hogy ne a jövőbe fejlesszen! Gondolj csak bele, miért veszünk meg sokkal drágábban egy BMW-t, Mercit, mint egy Huindyat? És miért ennyire erős a német gazdaság? Miért Európa vezető gazdasági hatalma? … mert innoválnak és csak így tudják a piacot vezetni.

      Tehát az innováció nem úgy “általában” kell, hanem a “vezető” pozícióhoz… és így már más a képlet, ugye? Jól gondolom?

      Reply
      • 2014. április 15. kedd at 12:08
        Permalink

        Okfejtésed szerintem több helyen is téves.

        Egyrészt nem igaz, hogy a piacvezető vállalat innovációban is piacvezető volna.

        Épp ellenkezőleg: a piacvezető vállalatok túlnyomó többsége csak akkor alkalmaz új megoldásokat, amikor az új megoldás piaci bevezetése már régen megtörtént, és így már hatalmas fizetőképes kereslet van rá.

        A piacvezető vállalatokra abszolúte nem az úttörő tevékenység, hanem a piaci elismertség és a gazdasági fölény kihasználása, és ennek révén a tömeges piaci igények learatása a jellemző.

        A klasszikus példa erre az 1950-1980 között stabil 70-90% körüli világpiaci részesedést fenntartó IBM, melynek számítógépei folyamatosan 10-15 évvel vontak elmaradva a kortárs HW/SW csúcstechnológiától.


        Másrészt nem igaz, hogy a tömeggyártásba hatalmas összegeket befektető piacvezető nagyvállalatok érdekeltek volnának a gyökeresen új fejlesztések piacra vitelében, és ilyen módon a termelő beruházásaik korai elértéktelenítésében.

        Épp ellenkezőleg: a piacvezető nagyvállalatok az utolsó percig halogatni szokták a meglevő technológiai bázison gyártható régi termékek lecserélését, mivel ez nekik alapvető gazdasági érdekük.

        Ezzel szemben a startupok számára az innováció az egyetlen lehetőség a piac megszerzésére, ezért náluk mindent a termék fejlesztésének rendelnek alá.


        Végül pedig az sem igaz, hogy a piacvezető nagyvállalatok bármi módon is törekednének az innovatív startupok létrehozásának támogatására.

        Épp ellenkezőleg: a piacvezető nagyvállalatok folyamatos háborúban állnak az innovatív kis cégekkel, mivel azok az új technológiák iparjogvédelme révén gátolják a mamutot abban, hogy a mások által kifejlesztett új megoldásokat maga is tömegesen piacra dobja.

        A piacvezető nagyvállalatok a startupok szaporítása helyett pont a startupok (el)fogyasztásában érdekeltek.
        Szinte napi esemény, hogy a piacvezető cég felvásárolja azokat a startupokat, amelyek valami teljesen új, kirobbanóan sikeresnek ígérkező technológiával jelennek meg az ő területén.

        Például a tevezőprogramok területén piacvezető Parametrics és Ansys hajdan még a saját forradalmian új megoldásaival vált piacvezetővé.
        Az elmúlt 20 évben viszont már szinte kizárólag csak más cégek fejlesztéseinek felvásárlásával és adaptálásával tudott megújulni.

        Nagyszerű dolog, hogy a borsos áron kapható Pro Engineer tervezőprogramban benne van a rendkívül hatékonyan használható Mechanica végeselem modellező.

        De ez azt jelentette, hogy a fillérekért kapható zseniális Mechanica végeselem modellezőt kifejlesztő tehetséges kis cég eltűnt a piacról.
        És már sohasem fogjuk megtudni, hogy még mi volt a tarsolyukban.

        Hát kb. ennyire “ösztönzi” a listavezető cég a startupok alapítását.

        Vagyis a startupok és a nagyvállalatok piaci élet-halál harca semmiképpen sem “innovációs értéklánc”.

        Hanem legfeljebb “innovációs táplálékláncnak” nevezhető :-)

        Reply
  • 2014. április 14. hétfő at 15:16
    Permalink

    Huhhh, de hosszú lett :-)

    Reply
  • 2014. április 15. kedd at 10:20
    Permalink

    Tehát az a helyzet, Csaba,

    hogy az “innovációs értéklánc” pont fordítva igaz, mint ahogyan mondod.

    A startupok nem a nagyvállalatok ösztönzésére, hanem pont azok ELLENÉBEN jöttek létre.

    A Szilíciumvölgyet megalapozó startupok alapvetően spinoff vállalkozások voltak.

    Vagyis olyan tevékenységet végeztek, és olyan irányba mentek, ami eredetileg valamelyik nagyvállalatnál kezdődött, de már nem fért bele annak nagyvállalati szervezetébe és stratégiájába.

    Ezekhez a spinoff cégekhez sokszor pont az anyavállalat tulajdonosa adott tőkét.
    Tehát az ilyen startupok esetében egy cégen belüli stratégiai vitát oldott meg azzal a tulajdonos, hogy a cégen belüli “rebellis” csoportot szervezetileg függetlenítette a konzervatív többségtől.

    De pont ez teszi egyértelművé azt, hogy ezek a startupok nem az anyagvállalat igényeinek kielégítésére, hanem azok RIVÁLISAIKÉNT jelentek meg a piacon.


    Vagyis igazából nem “innovációs értékláncról”, hanem csupán “innovációs evolúcióról” beszélhetünk.

    Ahol az életképes ötletek folyamatosan új utakat keresnek maguknak.

    Reply
    • 2014. április 16. szerda at 22:05
      Permalink

      Érdekes okfejtés Rumata, de a Berkley egyáltalán nem spinn-off-ként tanították… és nem riválisként indultak a start-up-ok. Eleve nem is egy súlycsoportban vannak a nagyvállalatokkal. Inkább arról van szó, hogy a piaci igényt a nagyvállalat generálja és a start-up gyorsan bemegy a nyitva hagyott űrbe (gap vagy niche piac)… Így viszont nem riválisként működik! Hanem új réspiacok megteremtőjeként, ahová a nagyvállalat méreténél fogva is képtelen bemmeni.

      Ebből az aspektusból miként látod? Ezt a “réspiac” elméletet is vedd figyelembe léci…

      Reply
      • 2014. április 22. kedd at 20:27
        Permalink

        1. A fejlesztés területén a nagyvállalat egyáltalán nincs előnyben, hanem inkább hátrányban.

        Például a CDC-nél egy külön részleg foglalkozott a nagyszámíógép-fejlesztéssel.
        A CDC-ből kiváló Seymour Cray viszont 1976-ban szó szerint egymaga tervezte meg a kb. 200 ezer IC-ből (1662 kártyából!) álló CRAY-1 szuperszámítógépét.
        Ami pont ezért toronymagasan jobb volt, mint a CDC gépei.

        A fejlesztésben nem a megvalósíthatóság, hanem a fejlesztési célkitűzés a kritikus elem.

        A szekirodalom szerint az új termékkel a piacon elérhető exptraprofit 90%-ban a specifikációtól (a célkitűzésektől) függ, és csak a többi 10% függ a fejlesztés körülményeitől vagy a tecnológiától.

        A nagyvállalatokat a meglevő termékcsalád és marketing stratégia elképesztő kompromisszumokra kényszeríti, mivel bármiféle új termék egy régebbi saját terméknek támaszt konkurenciát.

        A nagyvállalatoknál ezért a legjobb megoldásokat többnyire már ötlet szinten el szokták vetni, mivel az új megoldás többnyire pont a korábban legmagasabbra árazott funkciókat kínálja olcsóbban, és ezért gyakorlatilag az egész korábbi termékválaszték elértéktelenedését eredményezi.

        A startup esetében ilyen probléma nincs, ezért ők bármiféle kompromisszum nélkül a leghatékonyabb megoldást tudják választani.

        Márpedig pont ez a feltétele annak, hogy forradalmian új termék szülessen.

        A globális sikert megcélzó startupok tudatosan olyan terméket próbálnak kifejleszteni, ami a piacvezető cégek termékeiben legmagasabbra árazott funkciókat kínálják olcsó(bba)n.

        Ez viszont azt jelenti, hogy az új termékkel a piacvezető cégek által kínált teljes termékskála ellen intéznek támadást.

        Tehát nem kétséges, hogy a forradalmian új terméket piacra vivő startupok a piacvezető nagyvállalatok engesztelhetetlen ellenfelei.


        2. Az piaci rést illetően teljesen igazad van.

        A piaci rés valóban a kis cégek kedvelt vadászterülete (az angol “niche market” néven nevezi ezt, amit imádok, mert folyton Nietzsche ugrik be róla, és akkor röhögnöm kell).

        Viszont a piaci rés alapvető jellemzője pont az, hogy korlátozott.

        Tehát az a startup, aki ilyen piaci szegmensre hajt, az már eleve lemondhat a nagyarányú növekedésről.

        Ez tipikusan a családi vállalkozások vadászterülete, és nem a globális piacra törő startupoké.

        Márpedig mi most csak a nagy növekedőképességű startupokkal foglalkozunk, nemdebár?

        Reply
    • 2014. április 16. szerda at 22:06
      Permalink

      Ja és még egy: ez a “spinoff” fogalom és okfejtés nagyon magyar… eddig sehol nem találkoztam vele nemzetközileg. Szerintem rosszul rögzült bennünk otthon.

      Reply
      • 2014. április 22. kedd at 19:18
        Permalink

        Oké,

        akkor pontosítsuk úgy, hogy az általam emlegetett “rivalizáló spin-off” startup modell az elmúlt 40 év számítógépiparára, félvezetőiparára, szoftveriparára és járműiparára volt jellemző. Az egész világon :-)

        Azt persze nem állítom, hogy a manapság hangzatosan “technológiai startupoknak” nevezett ICT startupokra is a spin-off jelleg a jellemző.

        De mivel a startup szférán belül az ICT startupok gazdasági súlya elenyésző, ezért én semmiképpen sem belőlük indulnék ki :-)

        Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.